Miért?

*Mit keresel ott,
Hol a madár se jár?
Miért vagy itt?
Hisz már rég elhagytál...*

Az ajtóban Jared alakja jelent meg. Pont ő volt az, akivel a legszívesebben lettem volna egy helyiségben. De hát... Nincs mit tenni. Én szó szerint a falhoz vagyok láncolva.

Elém lépett, és elkezdte ellátni a sebemet, amit a parancsnoktól szereztem az előbb.

Jared pókerarcot öltött magára. De hogy képes erre? Örültem, hogy nekem sikerül visszatartanom a feltörni készülő könnyeimet.

-Nem lenne egyszerűbb, ha eloldoznál? - Reméltem, hogy nem remeg a hangom.

Jared habozott. Úgy éreztem, mintha valaki megnyomta volna a "Replay" gombot, és minden úgy történne, mint pár napja, amikor még egyikünk sem bízott a másikban.

Végül elővett egy kulcsot a zsebéből, lehajolt, és kinyitotta a bokámon lévő láncokat. Ezt követően lassan a kezeimet is kiszabadította.

-Nem akarsz leülni? - Akár azt is lehetett volna mondani, hogy barátságos volt a hangja, de nem... Ezt nem mondhattam azok után, ami történt.

Megráztam a fejem, ő pedig folytatta, amit elkezdett.

-Figyelj! - Kezével az állam alá nyúlt, és megpróbálta az arcomat maga felé fordítani, de én kirántottam az államat, és csak még inkább próbáltam a másik irányba fordítani a fejemet.

Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. Lássa el a sebemet, aztán menjen oda, ahova akar, mert engem nem érdekel.

-Sajnálok mindent... De komolyan is gondolom. - Ezek szerint egyáltalán nem érdekelte, hogy nem vagyok rá kíváncsi.

-Ugye tudod, hogy meg is ölhettél volna? - Csattantam fel.

-De nem öltelek meg... Örülj, hogy életben vagy... - Valami szövetet csavart a kezem köré.

-Végig hazudtál nekem... - Erősen nekiütköztem a mellkasának. - Szerettél egyáltalán? - Ekkor már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.

-Nyugodj meg! - A karjait körém fonta, de én leráztam őket.

-Nem akarok megnyugodni... És különben is... Te csak ne nyugtatgass engem! Mindenről te tehetsz.

Amit mondtam az részben igaz volt. Ismétlem: részben. Hiszen én is hibás voltam valamennyire, és ezt be kellett látnom.

-Lehet egy kérdésem? - Nézett rám még mindig ugyanazzal a pókerarccal. Bármit válaszolok, ugyanúgy felteszi, így kurtán bólintottam. - Tényleg terhes vagy?

A szemében mintha kétkedés, kíváncsiság és hitetlenkedés különös keveréke csillant volna meg. Megértettem, hogy nem hisz nekem... Én se hinném el... De én megbízom a Holdjainkban. Ráadásul, ha mind a négy ezt állítja, akkor nem kételkedhetek.

-Igen. - A hátamat a falnak vetettem, és lefelé csúsztam, amíg ülő helyzetbe nem kerültem. - Hihetetlen, tudom.

Az arcomat a tenyerembe temettem. A sírásom csak nem akart alább hagyni.

Jared még mindig kővé dermedve állt előttem. Kínos volt ez a csend.

-Akarsz még valamit? - Kérdeztem türelmetlenül. - Ha nem, akkor nyugodtan elmehetsz. Megkötöznöd se kell, nem tudok innen kiszökni.

Még ott állt egy darabig, majd szó nélkül távozott. Hallottam, ahogy az előbbi őr visszaáll a helyére, és egy számomra ismeretlen dallamot fütyül. Még csak ez hiányzott... Nem elég, hogy teljesen kikészültem, még akkor azt is hallgatnom kell, ahogy ő végtelenül jól mulat.

Végül elfeküdtem a hideg, kemény talajon, és megpróbáltam a kezdődő fejfájásomra koncentrálni. Kis idő elteltével végre nem sírtam már, de mintha valami belülről akart volna széttépni.

Lehunytam a szemem. Sikertelenül megkíséreltem elaludni. Hiábavaló volt az összes próbálkozásom.

Hirtelen felpattant a szemem, amikor egy kép úszott be elém... A szüleimről...

Mit kerestek itt? Hogy lehet, hogy a keletiek közül senki sem vette észre őket az előbb? Egyáltalán miért álltak be az ellenség közé, ha ki is szúrhatták volna őket?

Semmit sem értettem, de legfőképpen azt, Jared miért tette ezt. Miért árult el? Miért volt ez a feladata? Miért van ilyen sok miért?

Nem akartam elhinni semmit abból, ami jelenleg történik. Titkon talán azt reméltem, hogy felébredek ebből az álomból. Viszont tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem fogok felébredni, mert ez itt a valóság, és nem valami rossz álom.

Csak akkor vettem észre, hogy kezd elmúlni a fejfájásom, amikor a folyosóról beszélgetést hallottam:

-Figyelj, haver! Megértem, hogy ezt nem hiszed el... És azt is, hogy nem akarod ezt végigcsinálni, de...

-Elég! - Mondta a másik félbeszakítva az előzőt. - Ebben a kérdésben nem kell segítened...Meg tudom oldani... Csak egy kis... Időre van szükségem. Érted?

-Nem, nem értem. Szerintem nem kellett volna elvállalnod ezt a feladatot...

-De igen! - Csattant fel.

-Ha te mondod... De az én véleményem még mindig az, hogy ez nincs rád jó hatással, és... Szerintem bánod mindazt, amit tettél...

-Nem! - A hangján lehetett érezni, egyre idegesebb lesz. - Nem bánom... Az eredeti terv szerint végrehajtom a parancsot... Némi változtatással, az igaz...

-Tudod mit? Igazat adok neked, mert most nincs kedvem veled vitatkozni.

Tudtam, hogy ismerős a hangjuk. Az egyik Jared volt, a másik pedig Michael. Vajon miért jöttek?

Szerintem világosan megmondtam Jarednek, nem vagyok rá kíváncsi. Akkor meg miért van itt már megint?

-Biztos, hogy ne én csináljam? - Kérdezte Michael az ajtó másik oldaláról. A kérdésére válasz nem érkezett, de abban a pillanatban ismét Jared lépett be az ajtón.

-Gyere! - Jared hangja lágy volt, amitől nekem ismét sírhatnékom támadt. Megfogta a karomat, talpra állított, majd a kezemet a hátam mögé csavarva elindultunk abba az irányba, amerről az előbb jöttünk.

Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hova visz. Nekem már mindegy. Azt se bánnám, ha az a pisztoly akkor sült volna el, amikor még rám szegezte.

A folyosó végén egy hatalmas ajtón keresztül beléptünk egy hatalmas terembe, ahol már várt ránk a parancsnok. Engem egy székre ültettek, a kezeimet pedig a hátam mögött összekötözték.

-Az én nevem Vincent. - Mondta a keletiek parancsnoka, miközben az oldalán lévő kardot felemelte. - Te pedig most szépen mindent elmesélsz nekünk...

***

Már vagy tíz órája faggattak. Ráadásul olyan dolgokról, amikről életemben nem hallottam.

Kérdezgetett egy csoportról, amit ő a Sötétség Szövetségének hívott. Állítólag tudnom kellett volna róla, mert Lucas is a tagja. Viszont én még erről a szövetségről sosem hallottam.

Szóba kerültek az egyforma kardok is, amiről szintén nem sokat tudtam. Viszont amit tudtam is, abból semmit nem sikerült kihúznia belőlem.

Jared egész idő alatt a terem egyik sarkában állt, és onnan figyelte az eseményeket. Michael néhányszor tíz-tíz percekre eltűnt, majd visszajött.

Vincent türelme idővel egyre a vége felé közeledett. A kardot vagy az állam alatt tartotta vagy olyan erővel szegezte a nyakamhoz - esetleg néha még a karomhoz - hogy néhányszor azt hittem, most fog megint belém vágni az éles tárggyal. Párszor sikerült neki igencsak erősen meg is ütnie.

-Szóval... - A szeme izzott a dühtől. - Azt állítod nem tudsz semmit?

-Igen, azt. - A hangom nem remegett, ezért hálát adtam az égnek, hogy talán nem esik komolyabb bajom.

-Tudod, miért nem öllek meg most azonnal? - A kardot ismét a nyakamhoz szorította.

-Nem.

-Mert ha tényleg terhes vagy, ahogy azt állítod...

-Mondtam már, hogy ezt a Holdjaink mondták nekem. - Vágtam a szavába. Ekkor már kiabáltam. Egyszerűen nem bírtam tovább.

-Az most nem számít... - Legyintett. - Ha megszületik a gyerek, őt életben hagyjuk, de téged meg fogunk ölni... De ez csak az egyik ok... - Hátat fordított nekem. - A másik ok, hogy bármi áron, de ki fogom szedni belőled, mire készülnek a Sötétség Szövetségének a tagjai.

Ezt követően visszafordult, de nem engem, hanem Jaredet nézte.

-Vidd! Nyolckor, azaz pontosan másfél óra múlva, várlak a Nagyteremben.

Egy gyors számolás után elámultam. Már este fél hét van? Az elmúlt tíz óra alatt teljesen elzsibbadtak a végtagjaim, és ezt is csak akkor vettem észre, amikor Vincent már elhagyta a helyiséget, Jared pedig eloldozta a köteleket, amik eddig egy helyben tartottak.

Az első lépésnél egy kicsit meginogtam. Jarednek kellett elkapnia, nehogy elessek.

-Tudok menni a saját lábamon. - Morogtam ellenszenves hangon, amikor felemelt.

-Ebben nem vagyok olyan biztos... - Suttogta, majd vett egy mély levegőt. Végül talpra állított.

Nagy nehezen elindultam, de kis híján majdnem megint elestem. Jared megfogta a karomat, jelezve bízzak meg benne. Nem volt sok választásom, így hagytam, hogy segítsen.

-Hogy bírtad ki? - Szólalt meg ezzel megtörve a kínos csendet. - Miért nem mondtál el neki mindent a kardokról? Nekem is csak nagy nehezen sikerült titokban tartanom, amit elmondtál nekem. Vincent módszerei egy kicsit...

-Embertelenek...? - Kérdeztem befejezve a mondatot.

-Én nem pont erre gondoltam, de így is fogalmazhatunk.

Inkább nem kezdtem el firtatni, mire is gondolt, mert volt egy megérzésem, ami azt súgta, megbánom, ha megkérdezem.

-Nem tudom. - Mondtam az igazat. - Valahogy nem éreztem úgy, mintha tényleg bármi áron ki akarná szedni belőlem.

Jared benyitott egy ajtón. Csak ekkor vettem észre, ez nem az a cella, ahova eddig be voltam zárva. Felnéztem. A szabad levegőn voltunk a várostól nem messze. Alapvetően ez is egy tömlöc volt, csak ez éppen máshol volt, mint a többi, és... Nagyobb.

Kérdőn néztem Jaredre, aki csak elmosolyodott, és beljebb vont az épületbe. Amint megláttam a teljes helyiséget - ha ez lehetséges volt - még jobban elámultam.

Odabent a bútorok elrendezése olyan volt, mint egy normális hálószobában. Egyetlen egy különbség volt: a rácsok az ablakon.

-Hát ez? - Kérdeztem Jaredtől.