Miért vagy mellettem?
Miért hagyod meg életem?
Miért teszed mindezt?
Nem értelek.*
-Ki vagy? - Ismételtem meg a kérdést a fogaimon keresztül.
-Jared Haber. - Válaszolta készségesen.
-Mit akarsz tőlem? – Faggattam tovább.
-Az egyenlőre maradjon az én titkom. - Ebből azt szűrtem le, lehet nem fog megölni.
-Elvennéd a torkomtól? Sokkal nyugodtabb lennék, ha... – Nem engedte, hogy befejezzem a mondanivalómat.
-Igen. És el is teszem, ha te is a tied. - Alkudozott.
Nem tudtam erre, mit kéne válaszolnom. A legokosabb az igen lenne.
-Jó. - Egyeztem bele végül. Nagyon lassan távolodott el a torkomtól a fém, mire türelmetlenül néztem Jaredre.
-Csak biztos akarok lenni abban, nem csinálsz hülyeséget. - Magyarázkodott.
-És arra mi a garancia, hogy nem ölsz meg? - Bosszankodtam.
-A szavam. - Amint leemelte a torkomról, és eltette, az enyémért nyúltam.
Először még tartogattam. Talán jobb lenne, hogyha most támadnék rá, és örökre elfelejteném, mi történt ma?
-Megígérted. - Emlékeztetett. - Kérlek!
Volt valami Jaredben, aminek nem tudtam nemet mondani. Mintha elvarázsolt volna. Ennek ellenére még mindig nem értettem, miért engedelmeskedek neki.
Felültem. Ám fél szemmel láttam, amint Jared keze kicsivel közelebb csúszik a kardjához. Nem bízott bennem. Miért is tette volna? Én sem bíztam benne.
-Miért? - Nem bírtam megállni, meg ne kérdezzem. Jared értetlenül nézett rám. Fogalma sem volt róla, mit kérdezek.
-Mi miért?
-Miért nem öltél meg? Megtehetted volna, nem is egyszer, hisz te az ellenséghez tartozol. Miért tartottad meg az ígéreted? Miért mondtad a "kérlek" szót, hogyha más szavakat is használhattál volna? – Zúdítottam rá a kérdésözönt.
-Megölhettelek volna, de nem tettem. Az okát nem árulom el. Az ígéret... - Elgondolkozott. - Mert ilyen vagyok. A kérlek pedig... hát... Egyszerűen nem akartam durva lenni.
-És a neved? - Néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Nem lett volna muszáj elmondanod.
-Te kérdeztél, én válaszoltam. De gondolom te még mindig nem mondod meg a tied. – Eltalálta.
Felálltam, hogy hazainduljak. Későre járt. Jared egyből felugrott utánam.
-Még valamit? - Érdeklődtem. - Szeretnék hazamenni.
-Holnap este gyere ide! – Kérte egy sejtelmes mosoly kíséretében.
-Miért? - Vajon mit akarhat még, amit nem lehet most elmondani?
-Majd megtudod. – Azzal eltűnt a fák között.
Én még egy darabig ott álltam sóbálvánnyá váltan, majd visszaindultam a városba. Holnap el fogok jönni? Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. De ezért akár az életemet is kockára tenném? A gondolatmenetemet Garett hangja szakította félbe.
-Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már vissza se jössz. - Megfogta a kezem.
-Te még mindig részeg vagy. – Állapítottam meg, és eltaszítottam magamtól. Ahogy hátralépett, újra elkapta a karomat. Ezúttal odaszorított magához.
-Nincs kedved szórakozni? - A hátamat nekitámasztotta a legközelebbi falnak. Az arca egyre közelebb került az enyémhez.
-Elengedsz? - Kérdeztem kihívóan.
-Ugyan minek? - A kezeit a fejem mellett a falnak támasztotta.
-Megint megüsselek? – Érdeklődtem.
-Ha muszáj. - Az ajka hozzáért az enyémhez. Erőszakosan csókolt. Egyik kezével a hajamba túrt, mire arrébb löktem.
-És az ütés? - Nézett rám kérdőn.
-Hidd el, be fogom pótolni. - Fogadkoztam.
-Ebben az esetben... - Újra megcsókolt. A szája alig ért az enyémhez, már meg is ütöttem. Erre ő felnyögött.
-Te akartad. - Emlékeztettem.
Gyors léptekben haladtam el mellette. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette. De hát részeg... Azon se csodálkoznék, ha holnap semmire sem emlékezne.
Mikor végre hazaértem, a szüleim már aludtak. Ránéztem az egyik órára. Pár perccel múlt éjfél.
Miután lefeküdtem, még két órát forgolódtam. Folyton Jared járt az eszemben, és az, amit mondott. ”Majd megtudom...” Ez a gondolat nem hagyott nyugton. És amit Meggie néni mondott? ”Nem kerülhetem el a sorsom?” Ez mi akar jelenteni?
Nagy nehezen sikerült elaludnom. Az éjszaka nem álmodtam semmit, de volt egy különös érzésem, amit nem tudtam megmagyarázni. Valami... nyugtalanított.
Reggel már ötkor felkeltem. A hűtőszekrény ajtaján egy cetlit találtam. Anyu azt írta rá, hogy majd jövő héten vasárnap este jönnek haza.
***
Fél hat körül kopogtak. Vajon ki lehet az ilyen korán? Mentem kinyitni az ajtót, de az illető beengedte magát. Valahol legbelül sejtettem, ki az.
-Egyedül vagy itthon? – Hallottam Garett hangját.
-Igen. - Válaszoltam gondolkodás nélkül. - Feltételezem nem azért jöttél, hogy ezt megkérdezd. - Találgattam.
-Tényleg nem. A tegnap estéért szeretnék bocsánatot kérni. - Mondta miközben leült a nappaliban lévő kanapéra. Én az ajtófélfának támaszkodtam. - Mondjuk a csók tetszett. Leszámítva, hogy megütöttél. De megértem, hisz nem kellett volna ezt tennem. - Megbánóan nézett rám. – Megbocsátasz?
-Rendben, megbocsátok. - Válaszoltam pár perc hallgatás után. Ilyen kis ”apróság” miatt nem fogok rá haragudni.
Miután Garett elment, én kimentem a ”gyakorlópályára”. Ma nyilakkal lövöldöztem bábuk felé. Mivel nekem mennek ezek a harcos cuccok, csak a gyakorlásért szoktam ide kijárni.
Egyedül voltam kint, mert ilyenkor a városban még mindenki alszik.
-Gondolom, jobb lenne ha nem állnék eléd. - Hallottam egy ismerős hangot. Azonban, amikor megfordultam volna, egy nyílvessző suhant el a fejem mellett.
Ijedtemben kis híján elestem, de valaki elkapott.
-Sajnálom. - Ekkor észrevettem, ki az.
-Szia. - Mondtam savanyúan Jarednek, aki csak nevetett, majd elengedett.
-Mit keresel itt? És egyáltalán hogy találtál meg? - Ideges voltam, mert féltem, hogy valaki meglát minket.
-Egyszer, amikor harc volt, eljutottam idáig. És sejtettem, hogy itt foglak megtalálni.
-De mit csinálsz itt? Mi lesz, ha valaki meglát? – Ahogy elnéztem őt ez egy cseppet sem zavarta. Sőt… Igazán jól szórakozott.
-Csak gondoltam, jó móka lesz, megijeszteni téged. - Még mindig nevetett.
-Oké, de most kérlek szépen, menj el, mielőtt valaki meglát! - Nem értettem, hogy ez miért zavarna engem. Mi történt velem?
Nem sokkal azután, hogy elment, Cameron jött oda hozzám.
-Látom, most is sikerrel jártál. - Mutatott a bábura. - Van kedved elmenni lovagolni? - Épp ellenkezni akartam, hogy nekem nincs lovam, de Cameron megelőzött. - Kölcsönveheted Kaceyét, ő most úgyis beteg.
-Mi is mehetünk? – Kérdezte egyszerre Alice és Melanie.
-Persze. Minél többen, annál jobb. – Egyezett bele Cameron.
***
Olyan messzire lovagoltunk el, hogy a város csak egy kis hangyának nézett ki. Egy folyóparton megálltunk, hogy megitassuk a lovakat.
-Mi van veled? - Húzott félre a szőke hajú, barna szemű Alice. - Úgy nézel ki, mint aki nincs magánál. A többiek még nem vették észre, de ha így folytatod...
Nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki a tegnap este történteket. Előbb-utóbb úgyis rájönne. Viszont én inkább az utóbb felé hajlok.
-Majd elmondom. De most nem alkalmas. – Ígértem neki, bár tudtam, az ő módszerei mellett senki sem bírja sokáig.
-Te tudod.
***
Késő délután értünk vissza. Így pont annyi időm maradt, hogy harapjak valamit, és induljak a rétre. Még mindig nem tudtam, jó ötlet-e. A kardomat nem vittem. Volt egy olyan megérzésem, nem lesz rá szükségem.
Amíg sétáltam, besötétedett. Csak a telihold fénye világította meg a tisztást. De az égen már gyülekeztek az esőt hozó felhők.
Az egyik fa tövében láttam, hogy megmozdul valaki, és kardot ránt. Megtorpantam. Mi van, ha nem is Jared az? Akkor nagyon nagy bajban vagyok. És én a hülye fejemmel voltam olyan elvetemült, hogy kard nélkül jöjjek ide.
Az illető kérdés nélkül közelebb jött, és a pengét az állam alá csúsztatta. A karddal a hold fénye felé fordította az arcomat. Én nem láttam az övét, mert az egyik fa beárnyékolta. Viszont a szemét... Arról egyből felismertem.
Én még mindig kővé dermedtem álltam, mikor elvette a torkomtól.
-Bocsi. Azt hittem valaki más jött. - Mentegetőzött Jared. - Csak mert nem láttam, hogy lenne nálad kard vagy valami más. Pedig azt hittem hozni fogod, mert nem bízol bennem.
Elámultam. Honnan tudja ezt? Mert azt nem hinném, hogy mindezt csak egy megérzésből...
-Semmi baj. - Mondtam, miközben hanyatt feküdtem a fűben. - Miért kellett idejönnöm? – Tértem egyből a lényegre. Nem sok kedvem volt ehhez a beszélgetéshez, de hát a kíváncsiságom… Egyszer majd emiatt kerülök bajba, érzem.
-Mert kíváncsi voltam megteszed-e. - Feküdt mellém nevetve.
-Ugye ezt viccnek szántad? - Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja.
-Igen, annak. Azért hívtalak, mert gondolkoztam. Nem tudnál kérdezősködni a városban? Hátha tud valaki valamit ezekről a kardokról.
-Megpróbálhatom. - Egyeztem bele. Nyugtalanított, hogy itt van a kardja. Féltem, bármelyik pillanatban végem lehet. Ezt Jared valószínűleg észrevette, mert lecsatolta, és arrébb dobta. Ennyire még soha nem féltem a haláltól. Ráadásul nem is féltem attól, hogy meghalok, soha. De most... - De ugye tudod, hogy nincs rá sok esély, hogy valaki tud majd mondani akármit is?
-Tudom. Majd holnap este felkereslek. - Mondta. - Ha lehet, ne tervezz akkorra semmit! Aludj jól! - Azzal felkelt, és elment.
Felkeres? De mi lesz, ha elkapják? Én meg miatta aggódok? Mi történt velem?
***
Mire hazaértem, nem maradt annyi energiám, hogy felmenjek a szobámba. Inkább ledőltem a nappaliban lévő kanapéra.
Álmomban újra a réten voltam. Jareddel beszélgettünk. Ő hirtelen közelebb hajolt. Mélyen a szemembe nézett, és már majdnem megcsókolt, amikor felébredtem.
Ezt csak álmodtam? Szerettem volna igazinak gondolni. De miért? Valami megmagyarázhatatlan okból tetszett nekem Jared. De az nem lehet. Nem szabadna.
Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat, és elindultam kérdezősködni.
Késő délután volt már, mikor leültem az út szélére. Senki nem tudott semmit.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy öregúr megáll mellettem.
-Én tudok segíteni. Kövess!
