Elárult?

*Tömlöcbe zárva,
Angyalra várva.
Mikor jössz, hol késel,
Ó, szőke hercegem?*

Megpróbáltam kiszabadulni. Sikertelenül.

-El is hiszem, hogy bejössz Jarednek... - Mondta eltűnődve.

Miközben ott vergődtem, valamit sikerült levernem a pultról, ami hangos koppanással ért földet.

Nem tudtam, mit kitalálni... Először azt kellett volna elérnem, hogy elengedjen... De hogyan?

Nem sokkal ezután Jared hangjára lettem figyelmes.

-Tanya, a konyhában vagy? - Szívem szerint odakiáltottam volna, hogy itt vagyok, de az idegen keze a számon megakadályozott ebben. - Tanya...? - Kérdezte gyanakodva.

Abban a pillanatban már az ajtóban állt.

-Michael? - A szeme elkerekedett. Látszott, hogy nem értette, mit keres itt.

-Helló, haver! Rég láttalak... - Abban a pillanatban, hogy elengedett, lekevertem neki egy pofont.

-Minden nyugati ilyen harcias? - Intézte hozzám a szavait.

-Nem, csak nekem biztos kétszer annyi jutott, mint másnak. - Válaszoltam gúnyosan.

-Ha már ilyen szépen megismerkedtetek, Tanya és Michael... Valamelyikőtök elárulná, hogy mi a fene folyik itt?

Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

-Úgy gondoltam itt talállak, mert... - A mondatot a felénél Michael abbahagyta, mintha eszébe jutott volna, hogy én is ott vagyok. Felém sandított.

-Már itt se vagyok... - Mondtam.

-Várj! - Jared megragadta a karom, amikor elmentem mellette. - Nyugodtan maradj!

Mögöttünk Michael megköszörülte a torkát. Tudtam, azt akarja, hogy menjek már el.

-Beszéljétek meg, amit akartok, én meg majd visszajövök, ha végeztetek.

Mielőtt Jared elengedett volna, megcsókolt.

***

Nem tudtam, mi lehet ilyen égetően fontos, de nem is érdekelt. Csak azt tudtam, biztos nem tartozik rám.

Felvettem a saját ruháimat, majd elfeküdtem a hálószobában lévő ágyon. Hallottam, ahogy a konyhában halkan beszélgetnek valamiről.

A telefonom csörgése nagyon megijesztett. Azt hittem otthon hagytam...

-Igen? - Szóltam bele.

-Hogy érzed magad? - Hallottam Melanie aggódó hangját.

-Teljesen jól vagyok. - Válaszoltam értetlenül. Ezért hívott fel? - Mi a baj? Olyan furcsa a hangod...

-Tanya... Ezt még soha nem mondtuk neked, de... Azt tudtad, hogy van még egy képességünk, mégpedig az, hogy láthatjuk a jövőt, de csak ha akarjuk... Ez teljesen véletlen volt... És az se lehet, hogy képzelődtem, mert nem csak én láttam.... Cameron, Kacey és Alice is...

-De mi történt? - Ültem fel.

-Remélem ülsz... - Mondta. Szinte már hisztérikus állapotban volt.

-Igen. Mondd, hogy mi van? - Kezdtem komolyan aggódni.

-Az az igazság, hogy... Nézd, tényleg nem szándékos volt...

-Melanie, ne mentegetőzz! Nem leszek kiakadva, bármiről is legyen szó...

-Tanya, te... Te terhes vagy. - Bökte ki végül.

-Mi van? - Magam is meglepődtem, milyen furcsa a hangom. - Az lehetetlen.

-Tudom, tudom... - Mondta, aztán elkezdett össze-vissza beszélni. - De az a helyzet, hogy a tegnap estétől... Ez száz százalék... Egy gyerek volt a karodban... De ez is csak egy nagyjából kilenc hónap múlva következik be... 

***

Ez a hír teljesen letaglózott. Most mit csináljak? Össze kell szednem magam. Jared nem tudhatja meg... Legalábbis még nem... Mi van ha csak egy félreértés az egész? De azt nem hiszem. A lányok nekem mindig az igazat mondták...

Az arcomat a tenyerembe temettem. Azt, ahogy akkor éreztem magam se szavakkal elmondani, se leírni nem lehet.

Hallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Biztos Michael ment el. Jared elindult a szoba felé, és egyben felém is.

Megpróbáltam valami mosolyfélét az arcomra erőltetni, amikor megláttam Jaredet. Látszólag sikerült, mert nem vette észre, hogy valami baj lenne.

-Mit szeretnél ma csinálni? - Ült mellém.

-Nem is tudom... Igazából mindegy...

A színészkedésben nem voltam jó, de most úgy tűnik mégis sikerült.

***

A nap nagy részét a szabadban töltöttük. Körbejártuk ezt a vidéket. Jarednek sikerült teljesen kifárasztania.

Az előbb zuhanyoztam le, most pedig fáradtan estem be Jared mellé az ágyba. Úgy éreztem az erőm teljesen elhagyott.

-Aludj jól! - Azzal megcsókolt.

-Te is. - Alighogy kimondtam, szerintem el is aludhattam.

A lehető legfurcsább dolgokról álmodtam. Egy tömlöcbe voltam bezárva, ráadásul egy számomra teljesen ismeretlen helyen. Volt velem még valaki, de nem tudtam kivenni a sötétségben, ki is lehet az. Meg voltam rémülve. Valaki épp benyitott az ajtón, de nem láttam már, ki az, mert felébredtem.

Valaki megköszörülte a torkát. Felkaptam a fejem. Az ágy végénél négy vagy öt férfi állt. Az egyik felemelte a kardját, és az alig pár centire az arcomtól állt meg. Sikoltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ekkor már Jared is mellettem ült.

-Vedd ezt fel! - Az idegen kezembe dobta a saját ruháimat.

-Mi folyik itt? - Súgtam oda Jarednek.

-Sajnálom. - Mondta.

-Mit Jared? Mi ez az egész?

-Siess! - Szólt ismét a férfi. A karddal felém bökött, de kikerültem.

Miután gyorsan magamra kaptam a ruháimat, az idegen utasított két másikat, hogy fogjanak le, mielőtt megpróbálnék elszökni.

-Sajnálom. - Mondta Jared ismét. - Nem akartam, hogy így végződjön.

-Igen, kislány. - Mondta az egyik, aki segített lefogni engem. Ekkor abbahagytam a kapálózást, mert rájöttem, ezzel nem fogok sokra menni. - Jared csúnyán becsapott téged.

-Ugye ez nem igaz? - Néztem Jaredre, aki meg se próbálta tagadni. - Jared, kérlek mondd, hogy ez nem igaz! - Az arcomon egy könnycsepp gurult végig. - Én megbíztam benned.

-Jaj, ez nagyon megható! - Mondta a harmadikuk. - A naiv kislány beleesett a farkas csapdájába...

***

Az idegenek egytől egyig keletiek voltak, és az új parancsnokuk elé akartak vinni minket. az egyikükben felismertem Michaelt.

Valamivel elkábíthattak, mert az egyik pillanatban még Jared házában voltam, a másikba pedig már két oldalról tartottak a "főnökük" előtt.

-Látom belesétáltál a csapdába, amit Jared állított neked....

Körülöttünk állt gyakorlatilag az összes keleti. A parancsnok mögött állt Jared. Egy pillantást sem vetett rám. Állt lehajtott fejjel, és hallgatta az eseményeket.

-Szóval... Jared sikerrel járt, tehát van hozzád egy kérdésem... Hajlandó vagy megengedni, hogy megnézzem a kardodat? - Kinyújtotta a kezét, és valaki beletette a kardomat. Megráztam a fejem. Nem mindegy neki, hogyan néz ki? - Ezt nem komolyan kérdeztem, csupán udvariasságból.

Azzal felemelte, hogy jobban lássa. A szemében felismerés szikrája csillant.

-Jared! - Intette magához. - Ez pont olyan, mint a tied... Ez hogy lehetséges? - Jared megrázta a fejét, jelezve, nem tudja.

A teremben több irányból az "Öljük meg!" kiáltás hallatszott.

-Rendben. Öljétek meg! - Adta ki az utasítást, mire többen is elindultak felém, de félbeszakította őket. - Állj! Szerintem jobb lenne, ha ezt a feladatot Jaredre bíznánk...

Akik az előbb felém tartottak, visszahátráltak a helyükre.

-Micheal! Hozz hét pisztolyt! Négyet tölts meg, hármat hagyj üresen! Senkinek sem szabad megmondanod, vagy megmutatnod, melyikekben nincs töltény! Értve vagyok? - Michael lelkesen bólogatott, majd elszaladt.

Először nem értettem, miért van erre szükség, de aztán rájöttem... Van egy esélyen, hogy túléljem...

Miközben Michaelre vártunk, a teremben többen elkezdtek beszélgetni. Én Jaredet néztem. Nem voltam képes felfogni, miért tette ezt.

Abban a pillanatban egy lány lépett Jared elé. Felismertem. Cindy volt, az osztálytársam. Hogy került ide? Megpróbálta megölelni Jaredet, de  ő arrébb lökte a lányt, aki megsértődött, és elrohant.

Követtem a szememmel, merre távozik, ám a pillantásom megakadt egy férfin és egy nőn, akik nagyon ismerősek voltak. Ahogy tovább néztem őket, felismertem bennük a szüleimet.

Épp kiabálni akartam nekik, mit keresnek itt, amikor valahonnan beúszott elém a képbe a keletiek parancsnoka, és eltakarta őket előlem.

-Csak semmi kísérlet a szökésre! - Figyelmeztetett. - És hogy megjegyezd... - Mivel a kinyújtott karomnál fogva tartott a két fiú, így a legegyszerűbb megoldást választotta. Felemelte a kardját, és egy csíkon felhasította a tenyeremet.

-Ááá! - Kiáltottam. A vágás helyén égett a bőröm. Ekkor Jared is felénk fordult, én pedig hozzá intéztem a szavaimat. - Jared, hogy tehetted ezt?

-Ez volt a feladatom. - Válaszolta hidegen. A pillantásomat kerülte.

-Szerettél engem? - Kérdeztem hirtelen. - Mert én szerettelek téged.

Nem kaptam választ. Továbbra is a földet fixírozta.

-Jared, terhes vagyok! - Bukott ki belőlem. Nem akartam, hogy így tudja meg, de nem volt más választásom. Vagy most mondom el neki, vagy lehet, hogy már nem lesz rá lehetőségem.

-Ejha! - Mondta a parancsnok. - Tényleg Jared? Nem gondoltam, hogy erre is képes leszel a hatás eléréséhez... - Ezt követően elment, mert valaki beszélni akart vele.

Jaredre néztem. Az arcán meglepetés és hitetlenkedés ült.

Michael is visszaért a hét pisztollyal. Hoztak egy asztalt is, amit letettek elém, rá pedig a fegyvereket helyezték. Jared előrelépett. A teremben hirtelen mindenki elhallgatott.

Jared felvette az egyiket, és a homlokom elé tartotta. A szívverésem felgyorsult, a levegőt is egyre gyorsabban vettem.

-Három lehetőséged van. Ha mindháromszor sikerrel jársz, és nem ölöd meg a lányt, a mi legnagyobb sajnálatunkra, akkor csak börtönbe vetjük.

-Sajnálom. - Mondta ismét mélyen a szemembe nézve, majd meghúzta a ravaszt. Nem történt semmi. Ezt követően egy másikkal is megismételte. Semmi.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, de eszembe jutott, hogy van még egy lövése. Holtsápadtan figyeltem, ahogy felemel egyet a maradék öt közül.

Ezt is felém tartotta. Láttam rajta az ijedséget. Amint meghúzta volna a ravaszt, gyorsan a földre szegezte a pisztolyt, és arra lőtt. Nagy durranást hallottam. Le is lőhetett volna...

Jared hátat fordított nekem, és a parancsnokhoz intézte szavait.

-Nem halt meg, tehát börtönbe vethetitek. - Hallatszott. A hangja érzelemmentes volt.

-De nem ez volt a feladat...

-Azt mondta három lövésem van... Én mindet elhasználtam. - Szakította félbe.

Feszült csend következett. Végül megadta magát, és azt mondta, vigyenek egy tömlöcbe.

Nem ellenkeztem, annyira megrémítettek az előbb történtek. A két fiú szorosan tartva elindult velem. A csoportból még páran követtek minket, de csak azok akiknek meg lett engedve.

Amikor odaértünk, a parancsnok kiadott még egy-két utasítást.

-Kötözzétek ki! - Mutatott a falhoz illesztett láncra. Ekkor elkezdtem kapálózni, ugyanis magamhoz tértem az előző sokkból. - A lábát is.

Nem bírtam sokáig. Túl erősek voltak hozzám képest, így könnyen oda tudtak láncolni a falhoz. Mikor végeztek kiléptek az ajtó, ami elé egy őrt is állítottak. Csak tudnám minek... Innen úgy se tudnék kiszökni.

Nem lehettem itt régóta, mikor egy ismerős hang azt mondta az ajtó előtt állónak, hogy menjen el, ő majd rajtam tartja a szemét. Amint távozott az őr, ő belépett az ajtón.

Az új én?

*A sors, a végzet,
Mi összeköt minket...
Nem értem, miért...
De meg kell tennem...*

-Miért hívtál? - Kérdezte kisvártatva Lucas. - Jared-et pedig még soha nem láttam.

-Éppen ezért... Hogy is mondjam? Jaredet rabolták el innen, és ezért van háború... Legalábbis szerintem...

-Te lennél Terence Haber fia? - Ámult el Lucas.

-Gondolom, igen... - Jared hangjában semmiféle kétséget vagy hitetlenkedést nem hallottam.

-De... - Lucas előrehajolt, a kezeit összekulcsolta. - Hogy derült ki?

Mindent elmondtunk. Khm... Szinte mindent...

Mint kiderült az öregember, akitől ezeket a dolgokat megtudtuk, Lucas nagyapjának az egyik barátja, Peter Walker volt.

-És most mi lesz? - Kérdeztem remegő hangon. Hisz nem titkolhatjuk el mindezt, és előbb-utóbb a keletiekhez is eljutnak a hírek. Akkor pedig egy újabb harc veszi kezdetét, ami még tovább fog tartani.

-Holnap estére megpróbálok összehívni egy gyűlést. Arra el kéne jönnöd. Ha akarsz... - Fordult felém. - Te is jöhetsz. Hét óra jó lesz?

-Persze. - Mondtuk egyszerre Jareddel.

Miután Lucas elment, megkérdeztem, honnan tudja, hol lakok.

-Szerinted? - Kérdezett vissza. Ekkor már a szobám ajtaján léptünk be.

-Követtél? - Tippeltem.

-Minden este. - Válaszolta, mire én elmosolyodtam. - Remélem, nem baj... - Megráztam a fejem.

A derekam köré fonta a karjait, és közel húzott magához.

-Ha követtél, akkor látnod kellett, amikor Garett... - Jöttem rá.

-Igen. Legszívesebben odamentem volna, hogy... - A mondatot valószínűleg szándékosan nem fejezte be. - De azt sem akartam, hogy észrevegyél, így visszanyeltem a haragomat.

***

Miután én is végeztem a zuhanyzással, beléptem a szobámba, de Jaredet sehol sem láttam.

A nyitott ablakon keresztül hideg szél fújt befelé. Odasétáltam, hogy becsukjam, viszont megpillantottam Jaredet. Most is csak egy nadrág volt rajta, így láthattam az izmos karjait...

Mellé léptem, ő pedig átkarolt.

-Nem fázol? - Kérdeztem. Ő csak a fejét rázta.

-Te igen? - Nem voltam biztos a hangomban, ennél fogva bólintottam. - Menjünk be!

Jared bezárta az erkélyre vezető ajtót, majd lehuppant az ágy szélére.

-Gyere ide! - Felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, így könnyen odahúzhatott.

A lehető legszorosabban ölelt magához, majd eldőltünk hátrafelé. Jared a hátamra fordított, ő meg fölém került. A száját az enyémre tapasztotta, és be kell ismernem tetszett, hogy gyengéden csókolt.

Egyik kezével elkezdte felfelé húzni a felsőmet. Megállítottam.

-Biztos? - Ziháltam. - Ezt akarod?

-Te? - Én nem tudtam, mit akarok. A hallgatásomat lehet, beleegyezésnek vette. A lábaimat a dereka köré kulcsoltam.

-Igen. - Súgta a fülembe az előbbi kérdésemre a választ. - De majd csak akkor, ha te is...

Ezt követően Jared ölelésében aludtam el.

***

Amikor reggel felébredtem, egyedül voltam. Hova lett Jared? Felkeltem, és elindultam lefelé. Nem kellett sokáig a fiú után kutatnom. A konyhában volt, és reggelit készített.

-Jó reggelt! - Köszöntött, miközben leültem az asztalhoz.

-Neked is. Mi készül? - Érdeklődtem.

-Rántotta.

A telefonom csörgésére felkaptam a fejem. Nem volt kedvem felvenni, de mi van ha anyuék hívnak? Végül felkeltem, előástam valahonnan a nappaliból, és felvettem.

-Tanya, Lucas vagyok. Csak azért hívlak, mert nem sikerült összehívni a gyűlést. Leghamarabb holnap után érnek rá, úgyhogy aznap jó lesz?

-Persze. - Válaszoltam, majd egyből indultam is vissza Jaredhez. Addigra már a reggeli is az asztalon volt.

-Jared... - Mondtam már az evés befejezése után. - A gyűlés majd csak holnapután lesz, mert ma nem érnek rá. Rendben? - A válasz nem volt több bólintásnál.

-Honnan szereztél másik ruhát? - Kérdeztem, mikor végignéztem rajta.

-Ha nem baj ez maradhatna az én titkom? - Kérdezte nevetve. Majd gyorsan témát váltott. - Eljönnél velem valahova?

-Akárhova.

***

Néhány órája gyalogolhattunk már, mikor felértünk egy domb tetejére, és megláttam egy házat.. Erdő vette körül, nem messze tőle pedig egy tavat pillantottam meg.

-Hát ez...? - Kérdeztem.

-Ez a... Nem is tudom, mi a megfelelő szó... Talán a "nyaralóm" a legjobb kifejezés. - Mintha a gondolataimban olvasott volna, mert arra gondoltam, hogy gyönyörű ez a hely, kijelentette: - Az arcodat elnézve nem lenne ellenedre ha itt maradnánk egy-két napot, ugye?

-Fantasztikus vagy! - Szinte szó szerint a nyakába ugrottam.

Felkapott, majd velem együtt beugrott a kellemesen meleg vízbe. Ellenkezni se volt időm, olyan gyors volt. Elengedett, mire én lefröcsköltem, ő pedig engem szintén.

-Gyere csak ide! - Mondta nevetve. Kezeit felemelve elindult felém.

-Nem fogsz elkapni. - Incselkedtem.

Felém vetette magát. Sikerült neki rabul ejtenie.

Nagyon jól éreztem magam Jareddel. Csak akkor mentünk be a házba, amikor már besötétedett.

Jared, nagy valószínűséggel, a szobájába vezetett, és ott felém nyújtott egy nadrágot és egy inget. Csak az inget vettem el a kezéből. Megmutatta merre találom a fürdőszobát. Lezuhanyoztam.

Amikor visszaértem a szobájába, ő az ágyon feküdt, és megveregette a maga mellett lévő helyet.

Ahelyett hogy mellé feküdtem volna, egy helyben álltam, ugyanis én... Döntöttem.

Szeretem őt. Vele akartam maradni. Örökre.

Ráültem a derekára. Jared felemelte az egyik szemöldökét.

-Eldöntöttem. - Közöltem vele. - Téged akarlak.

Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Az ujjai a hajamba túrtak. Egyik kezemmel elkezdtem kigombolni az ingét.

***

Amikor reggel felébredtem, Jared aludt még. Felvettem az inget, ami tegnap este rajtam volt, aztán elindultam megkeresni a konyhát.

Csak addig jutottam, hogy kinyissam a hűtőt, mert valaki levert mögöttem valamit.

Megpördültem. Az illetőt nem ismertem. Egy velem egyidős fiú volt az, barna hajú és szemű. Alig egy méterre állt tőlem.

-Nem is tudtam, hogy Jared felszedett egy nyugatit... - Állapította meg.

Egy lépéssel közelebb jött, így eltűnt a köztünk lévő távolság. Hátrább menni viszont nem tudtam, hisz már így is a hátamat nyomta a konyhapult.

-És milyen szép nyugatit...! - Füttyentett. A kezével végigsimított az arcomon.

-Ebből elég! Engedj el! - Parancsoltam, de ő csak nevetett. Egyik kezével sikerült lefognia mindkét kezemet, a másikkal pedig befogta a számat.

Találkozások

*Én is érzem, amit te.
Már csak el kell mondjam.
Ez az egész hihetetlen,
Ennek ellenére így van.*


Jared is felült, majd átkarolt. Ekkor észrevettem, hogy már a pizsamának használt ruhám van rajtam. Jareden is csak egy nadrágot láttam.

-Mi történt? - Ismételtem meg az előbbi kérdésemet.

Türelmesen vártam, hátha kapok választ. Jared nem szólt egy szót se.

-Ugye nem? - Félve pillantottam fel rá. Reménykedtem a "nem" válaszban, ugyanakkor féltem az "igen" választól.

Megint semmi.

-Szóval igen. - Vontam le a következtetést, és nekidőltem Jared vállának. Hogy tehettem ezt? - Miért nem válaszolsz? Kérlek, mondj valamit!

-Valamit valamiért? - Érdeklődött.

-Tessék? - Teljesen elképedtem. A nyilvánvalót leszámítva mire gondol?

-Szerintem nem mondanád el, mit tudtál meg tegnap este...

-Jól látod. - Vágtam a szavába. Nem értettem, hova akar kilyukadni.

-De ha elárulsz mindent, akkor én is elárulom azt, amire kíváncsi vagy. - Alkudozott.

-Fölösleges. Tudom, hogy igen. - Mikor lettem ennyire pesszimista?

-Nem jelent semmit, hogy nem válaszoltam. - Ezzel a mondattal keltett bennem egy kis reményt.

-Akkor nem?

-Ezt nem mondtam.

Végül is... Ez nem nagy kérés. Elég lenne megmondanom neki, hogy közénk tartozik. És ezért cserébe én is megkapom a választ arra, amire én vagyok kíváncsi. Pár perces hallgatás után megadtam magam.

-Rendben. Te nyertél...

-Akkor...? - Nem hittem el, hogy tényleg megteszem. Miért nem tudok neki nemet mondani?

-De ígérd meg, nem fogsz kiborulni! Jó? - Figyelmeztettem.

-Nem fogok.

-Jared, te... Te is... - Fogalmam sem volt, hogyan kéne ezt közölni vele. Jared várakozón nézett rám. Még mondhatom, hogy nem áll az alku... De nem megy. Végül nagy nehezen sikerült kimondanom. - Te is közénk tartozol.

-Tessék? - Nézett rám kérdőn.

-Te is ehhez a néphez tartozol... Miattad van a... a... a háború.

-Értem.

-Nem hiszel nekem, ugye?

-Miért ne hinnék neked? - Nem borult ki. Ez jó jel... Azt hiszem. - Ha hozzátok tartozok, akkor ezt az itteniekkel is kéne közölni, vagy tévedek? - Megráztam a fejem, jelezve nem téved. - És ezt hogy tervezed?

-Még nem tudom. Majd kitalálok valamit... Nagyon kiborultál?

Nem is gondoltam arra, hogy vajon hogy vette ilyen könnyen a dolgokat...

-Igazából nem. Ha nem tőled hallanám, akkor el sem hinném. - Jared visszadőlt magával húzva engem is. Csendben feküdtünk egymás mellett, majd hirtelen megszólalt Jared. - És nem.

Először nem értettem, mire gondol.

-A válaszom... - A mondat végét vajon direkt hagyta függőben? - Nem emlékszel? - Kérdezte gyanakodva.

-Az éjszaka kiesett. - Ismertem be. - Arra emlékszem, hogy elárultam a nevemet, és mintha itt lettél volna akkor is, amikor elaludtam.

-Itt voltam. - Erősítette meg. Mintha megérezte volna mi lesz a következő kérdésem, válaszolt a ki nem mondott szavaimra. - Röviden és tömören összefoglalva csókolóztunk, majd elmentél átöltözni. Azután pedig itt aludtunk.

-Biztos? Nem mintha nem bíznék benned, csak... - Azonban nemrég még így is volt.

-Szeretnél biztosra menni. - Fejezte be helyettem, mire én bólintottam.

Különös, de hittem neki. Jared a mellkasára húzott. Átöleltem.

Talán pár perce lehettünk így, amikor ránéztem az órára. A végén még elkések a suliból. Felugrottam. Éreztem Jared kérdő tekintetét a hátamon, miközben félig a szekrényembe másztam, hogy találjak valami nem összegyűrt, elfogadhatónak mondható ruhát. Majd beviharzottam a fürdőszobába. Kifésültem a hajamat, megmostam az arcomat és a fogamat, felöltöztem és visszarohantam a szobámba.

Meglepődve vettem észre, hogy Jared éppen a hátizsákom cipzárját húzza be. Szóval bepakolt... Édes.

-Köszi. - Odamentem, hogy elvegyem, de ő a háta mögé rejtette a táskámat.

-Van egy módja, hogy visszakapd... - Hajolt közelebb. Tudtam, mire gondol.

Az ajkamat az övéhez nyomtam, a karjaimat a nyaka köré fontam. Tudtam, hogy élvezi a helyzetet. Amikor egy kicsit elhúzódott, és közölte, hogy most már ideje mennem, magam sem tudom miért, de egy kicsit csalódott voltam.

-Egy körül jövök. - Mondtam, miközben elvettem tőle a táskát.

***

Talán két utca választott el az iskolától, amikor megpillantottam Lucast, a "polgármestert".

-Szia! - Álltam meg mellette. Az a szerencsém, hogy a szüleimmel régóta jóban van, és ezáltal tegezhetem. Egyszóval bármikor elé állhatok egy kéréssel, és nem kell órákat várnom, a hivatalos utakat pedig megkerülhetem.

-Szia! Hogy vagy? - Kérdezte barátságosan.

-Kösz, jól. - Vettem egy mély levegőt. Innen már nincs visszaút. - Gyors leszek. Csak annyit szeretnék mondani, hogy szeretném, ha este át tudnál jönni. Halaszthatatlan dologról van szó.

-Persze. És mi lenne az? - Érdeklődött.

-A részleteket majd este. Most elég, ha annyit tudsz, hogy van nálam valaki. Most viszont sietnem kell az iskolába.

-Akkor este.

Éppen csengetés előtt pár perccel estem be a terembe, és foglaltam helyet Melanie mellett.

-Feldobottnak tűnsz. Pasi van a dologban. Ebben biztos vagyok. - Állapította meg. - Mesélj, milyen!

-Majd suli után. - Intettem le, mert mellénk ért Cindy Segal, aki nem a kedvességéről híres.

-Elaludtál Shane? - Kérdezte megvetőn. - Vagy jó volt az éjszakád? - Természetesen azonnal vettem a lapot. Nem foglalkoztam a lány sértésével. Ő már csak ilyen. Természetesen ennek is megvan az oka... A szülei elváltak. Az anyja a keletiekkel elment, az apja pedig nem is foglalkozik vele.

***

-Ki az? Ismerem? - Került elő valahonnan a nagy tömegből Melanie az utolsó óra után.

-Nem ismered.

-Egy keleti? - A szeme kitágult a meglepetéstől, amit neki okoztam.

-Majdnem. - Láttam a tekintetében az "Ezt meg hogy érted?" kifejezést. - Ő az, akit elraboltak tőlünk.

Mindent elmeséltem a lánynak, majd miután figyelmesen végighallgatott, feltette a számára legfontosabbnak gondolt kérdéseket.

-Most nálad van?

-Igen, de ezt ne mondd el senkinek! - Kértem.

-Nem fogom. Vele töltöd a szünetet tekintve, hogy ez volt a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap?

-Gondolom.

Melanie a következő utcán befordult, én pedig egyedül folytattam a hazafelé vezető utat.

Nemsokára én is hazaértem. Már alig vártam, hogy újra Jareddel lehessek.

-Jared? - Suttogtam. Nem mintha bárki is meghallaná, de akkor is... - Itt vagy?

-Igen. - A hangja az emeletről jött. Felsétáltam a szobámba, és követtem Jaredet az erkélyre. Jó, hogy a város szélén lakok. Nem járnak sűrűn errefelé, így nem is vehetik őt észre.

-Este átjön Lucas. - Jelentettem be. Jared felvonta a szemöldökét. Hát persze... Ő nem tudhatja ki az. - Ő amolyan polgármesterszerűség. - Magyaráztam.

-És azért jön, hogy...?

-Igen. - Szakítottam félbe. - Remélem nem baj...

-Persze, hogy nem.

***

Már besötétedett, amikor kopogtattak. Arra számítottam Lucas lesz az, de amikor kinyitottam az ajtót, Scott állt előttem.

-Mit szeretnél? - Kérdeztem megdöbbenve.

-A tavaszi szünetben, azaz holnap kempingezni megyünk. És arra gondoltunk, eljöhetnél velünk. - Egy lépéssel közelebb jött, így még jobban lehetett érezni a belőle áradó alkohol szagot.

Megtaláltam az okát, miért nem volt ma suliban...

-Kösz, de nincs kedvem. - Próbáltam visszautasítani. Épp becsuktam volna az ajtót, de a lábával megállította.

-Gyere el! Meglátod, négyen jól fogunk szórakozni. - Tudtam, hogy a másik kettő Garett és Mike lenne.

Scott kirángatott a házból, majd nekilökött a falnak.

-Gyere el! - Ismételte meg.

-Tartom az előző véleményem. Az előbb szerintem szépen fogalmaztam, de ha kell tudok máshogy is.

Vissza akartam menni a lakásba, de Scott nem hagyta. Amint elkapta a karom, akkorát rántott rajtam, hogy elestem, magammal rántva őt is.

-Jössz? - Kérdezte.

-Még mindig nem. - Válaszoltam ezúttal egy kicsit keményebben. Megpróbáltam felkelni, de megint nem sikerült.

-Gyere velünk! - Mondta újra.

Nem tudtam felelni, mert valaki "segített" neki felállni.

-Ha nem hallottad volna, azt mondta nem. És addig állj tovább, amíg szépen mondom! - Mondta Lucas.

Aki felráncigálta mellőlem, akkorát lódított rajta, hogy Scott vissza se nézett, csak elhúzta a csíkot. Majd Jared megfogta a kezem, és felhúzott. Magamhoz öleltem.

-Menjünk be! - Javasoltam.

A nappaliban Jared és én a kanapén foglaltunk helyet, Lucas pedig a velünk szemben lévő fotelbe ült.

Bemutattam őket egymásnak, mire ők kezet fogtak.

-Örvendek. - Mondta Jared.

-Én is. - Válaszolta Lucas.

Nem akarom elhinni...

*Sok új dolog,
Mit felfogni nem tudok...
Titkok, kínok vizén járok,
Kellenek a megálmodott álmok.*


A férfi nagyjából nyolcvan éves lehetett. Vállig érő, ősz haja és kék szeme volt. Körülbelül két fejjel volt nálam alacsonyabb.

A város legeldugottabb részébe vezetett. Nem kellett sok idő, és rájöttem, én itt egyedül eltévednék.

-Megjöttünk. - Jelentette be.

Három oldalról falak vettek körül bennünket. Sehol egy ajtó vagy egy ablak. Ez egy zsákutca. De akkor hova jöttünk? Gyakorlatilag egy üres téren álltunk.

Épp nyitottam a szám, hogy megkérdezzem hol vagyunk, mikor az egyik téglát benyomta a falon. A kövek halkan elmozdultak a helyükről. A fal mögött lépcsőfokok jelentek meg, melyek a föld mélyére vezettek. El se tudtam képzelni, mi lehet odalent.

-Vigyázz, nehogy leess! - Figyelmeztetett. - Kicsit csúszósak.

Óvatosan elindultam lefelé a férfi mögött. Nem is attól féltem, hogy én esek le. Ez a férfi már eléggé idős. Vajon mindennap megteszi ezt az utat?

Ahogy leértem, a mögöttünk lévő, fenti fal becsukódott. Sötétség vett körül minket. A férfi meggyújtott egy fáklyát. Annak a fényénél vettem észre, ez egy alagút. Ahogy egyre előrébb haladtunk meggyújtott még pár másik fáklyát a falon.

Hamarosan egy terembe értünk, amelynek az egyik sarkában egy kovácsműhely állt. Ezenkívül egy konyha és két fotel volt még a helyiségben.

-Ülj le! - Mutatott az egyik fotelre. Ő is leült a másikra. - Én csináltam a kardokat. Meggienek adtam, hogy majd adja oda neked. - Válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

-És a másik? Hogy került egy keletihez? - A nevét szándékosan nem mondtam.

-Nem keleti. - Válaszolta nagyon halkan. - Ő is közénk tartozik. Őt rabolták el tíz éve. Sajnos ő nem tud róla. Nem hinném, hogy elhinné bárkinek is az igazat.

Ezenkívül még annyit árult el az öregember, hogy a kardoknak fontos szerepe lesz a jövőben. De többet nem tudtam meg. Végül is... Ez is valami.

***

A férfi elkísért odáig, ahonnan már biztosan hazatalálok.

De most mit fogok mondani Jarednek? Azzal csak nem állhatok elé, hogy "Te hozzánk tartozol. Téged raboltak el. Ezért harcolunk." Ezt nem mondhatom neki. A végén még őrültnek nézne.

Otthon bezártam az ajtót, a cipőmet bedobtam a többi közé, a kardot pedig nekitámasztottam a falnak.

Elindultam a szobám felé. Ám ahogy elhaladtam a nappali előtt, egy kéz megragadta a torkomat. Sikítani akartam, viszont az illető a másik kezét a számra tapasztotta. Próbáltam elszakítani a kezét a számtól. Kapálóztam. Ezzel csak azt értem el, hogy egyre erősebben szorított magához.

-Nyugi. Nem bántalak. - Mondta lágyan Jared. Honnan tudja, hol lakok?

Leeresztettem a kezeimet, és vártam, hátha elenged.

-Megnyugodtál? - Bólintottam. Ezután szembe fordított magával. - Megtudtál valamit?

-Nem. - Hazudtam. Nem mertem a szemébe nézni. Éreztem, őt se tudtam meggyőzni. Egyik kezével felemelte az államat, amíg a szemébe nem néztem.

-Megismétlem... Megtudtál valamit? - Erre már nem válaszoltam. Feleslegesnek tartottam lefutni ezeket a köröket. Úgyis tudja, kiderítettem dolgokat.

Kitartóan nézett a szemembe. Kirántottam a kezéből az állam, máskülönben nem tudtam volna más irányba nézni.

Ahogy a kék szemeivel nézett rám... Annak nem tudtam volna nemet mondani. A gyomromban már így is pillangók repdestek, és a szívem is hevesebben vert. Tudatában voltam annak, ez nem azért van, mert félek attól, nem hisz majd nekem.

Én... Szerettem őt. Bár még szinte nem is ismertem. Semmit sem tudok róla. De az érzéseimmel tisztában vagyok. Ez biztos. Pedig milyen hihetetlenül hangzik...

-Befolyásolható vagy? - Kérdezte hirtelen.

-Bizonyos értelemben biztos az vagyok. - Válaszoltam. Természetesen megint gondolkodás nélkül. Miért nem tudok néha gondolkozni? De csak néha...?

Még közelebb hajolt hozzám. Az ajka már majdnem az enyémhez ért, de én egy kicsit elhúzódtam.

-Jared, hisz csak nem rég találkoztunk... - Pedig mindketten tudtuk, hogy én is ezt akarom.

-Az nem baj. - Válaszolta, majd az ajkait az enyémre szorította. Ha ez lehetséges volt, a szívem még gyorsabban vert.

-Megtudtál valamit? - Érdeklődött, miközben hevesen megcsókoltam.

-Igen. - Az ujjai a hajamba túrtak. A másik kezét a derekamra csúsztatta, és még közelebb húzott magához. A nyaka köré fontam a karjaimat.

El sem hiszem, hogy ezt tettem. Beleszerettem egy keletibe, aki lehet, hogy nem is az.

Tetszett ez az egész. Legszívesebben így maradtam volna még jó sokáig, de Jared elengedett.

-Nézd...! Sajnálom, ha egy kicsit erőszakos voltam, de... - Nem engedtem, hogy befejezze.

-Nem baj. - Ahogy kimondtam, ismét a nyakába kapaszkodva csókoltam.

Jared felkapott, majd felvitt a szobámba. Ott letett az ágyra, és mellém feküdt. Még mindig nem tértem magamhoz. Nagyon gyorsan vettem a levegőt, szinte már ziháltam.

-És el is mondod? - El kéne árulnom mindent. Viszont még mindig félek a reakciójától. Egy kicsit még halogathatnánk ezt a témát. Legalább addig, amíg összeszedem magam.

Mivel eddig vele szemben feküdtem, átgördültem a hátamra. Erre most nem akartam válaszolni.

-Kezdjük elölről? - Meglepve fordultam vissza. - Nagyon szívesen megteszem, és nem csak azért, hogy kiszedjem belőled az információkat.

-Tényleg? - Ámultam el. Komolyan mondja? És ennek miért örülök ennyire?

-Tetszel nekem. - Ismerte be. - Igaz, még a nevedet sem tudom. Te egy lépéssel előttem jársz. - Vágott egy grimaszt.

-Te is tetszel nekem. - Ha a megérzésem nem csalt, ettől a vallomásomtól elpirultam. - A nevem... Még nem árulom el. - Hogy jelezzem nem fogom meggondolni magam, megráztam a fejem.

-Szedjem ki belőled? - Jarednek ez az ötlete tetszett. Túlságosan is. Ő pedig mintha jól ráérezne a gyenge pontjaimra. -Te kérted... – Mondta, mintha egyenesen a szememből olvasott volna ki minden gondolatot.

Még mindig meg voltam győződve arról, hogy a nevemet egyenlőre nem kéne tudnia.

Amennyire csak tudott, közelebb húzott.

-Mi a neved? - Ahogy a szavak elhagyták a száját, én újra megcsókoltam.

Nem akartam neki elmondani. Próbáltam magamban tartani. Végül kicsúszott a számon.

-Tanya Shane. - Csak akkor jöttem rá, hogy elmondtam, mikor az ajka elszakadt az enyémtől. - A francba! Nem kellett volna elmondanom.

-De igen! - Ellenkezett Jared. - Már így is elég sokat törtem ezen a fejem.

-De hát... – Próbáltam ellenkezni.

-Tudom, tudom... - Vágott közbe. - Ez így nem volt sportszerű. Viszont... Nem bántam meg.

-Én sem. - Elkezdtem keresni az ajkait. Mikor megtaláltam, ő egy kicsit elhúzódott.

-Nem volt elég? - Viccelődött. Majd hozzátette. - Szeretnéd?

-Persze. - Mondtam, mintha, mi sem lenne természetesebb.

***

Amikor felébredtem, még sötét volt. Ránéztem az órára, amin piros számok mutatták a hajnali négyet.

Átfordultam a hátamra. Pontosabban átfordultam volna, ha nem ütközök bele valamibe. Vagy inkább valakibe...

-Felébredtél? - Kérdezte valaki.

Megfordultam. Ekkor egy kéz esett le a derekamról. Amint a szemem hozzászokott a sötétséghez, száz százalékig biztos voltam abban, Jared fekszik mellettem.

-Jared? - Döbbentem meg. - Hogy...? - És akkor beugrott. Tegnap este itt volt, amikor elaludtam.

Lassan felültem.

-Mi történt?

Olvass a sorok között!

A bejegyzés címét az egyik barátnőm, Kamilla ihlette.

*Ki vagy? Nem ismerlek...
Miért vagy mellettem?
Miért hagyod meg életem?
Miért teszed mindezt?
Nem értelek.*


-Ki vagy? - Ismételtem meg a kérdést a fogaimon keresztül.

-Jared Haber. - Válaszolta készségesen.

-Mit akarsz tőlem? – Faggattam tovább.

-Az egyenlőre maradjon az én titkom. - Ebből azt szűrtem le, lehet nem fog megölni.

-Elvennéd a torkomtól? Sokkal nyugodtabb lennék, ha... – Nem engedte, hogy befejezzem a mondanivalómat.

-Igen. És el is teszem, ha te is a tied. - Alkudozott.

Nem tudtam erre, mit kéne válaszolnom. A legokosabb az igen lenne.

-Jó. - Egyeztem bele végül. Nagyon lassan távolodott el a torkomtól a fém, mire türelmetlenül néztem Jaredre.

-Csak biztos akarok lenni abban, nem csinálsz hülyeséget. - Magyarázkodott.

-És arra mi a garancia, hogy nem ölsz meg? - Bosszankodtam.

-A szavam. - Amint leemelte a torkomról, és eltette, az enyémért nyúltam.

Először még tartogattam. Talán jobb lenne, hogyha most támadnék rá, és örökre elfelejteném, mi történt ma?

-Megígérted. - Emlékeztetett. - Kérlek!

Volt valami Jaredben, aminek nem tudtam nemet mondani. Mintha elvarázsolt volna. Ennek ellenére még mindig nem értettem, miért engedelmeskedek neki.

Felültem. Ám fél szemmel láttam, amint Jared keze kicsivel közelebb csúszik a kardjához. Nem bízott bennem. Miért is tette volna? Én sem bíztam benne.

-Miért? - Nem bírtam megállni, meg ne kérdezzem. Jared értetlenül nézett rám. Fogalma sem volt róla, mit kérdezek.

-Mi miért?

-Miért nem öltél meg? Megtehetted volna, nem is egyszer, hisz te az ellenséghez tartozol. Miért tartottad meg az ígéreted? Miért mondtad a "kérlek" szót, hogyha más szavakat is használhattál volna? – Zúdítottam rá a kérdésözönt.

-Megölhettelek volna, de nem tettem. Az okát nem árulom el. Az ígéret... - Elgondolkozott. - Mert ilyen vagyok. A kérlek pedig... hát... Egyszerűen nem akartam durva lenni.

-És a neved? - Néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Nem lett volna muszáj elmondanod.

-Te kérdeztél, én válaszoltam. De gondolom te még mindig nem mondod meg a tied. – Eltalálta.

Felálltam, hogy hazainduljak. Későre járt. Jared egyből felugrott utánam.

-Még valamit? - Érdeklődtem. - Szeretnék hazamenni.

-Holnap este gyere ide! – Kérte egy sejtelmes mosoly kíséretében.

-Miért? - Vajon mit akarhat még, amit nem lehet most elmondani?

-Majd megtudod. – Azzal eltűnt a fák között.

Én még egy darabig ott álltam sóbálvánnyá váltan, majd visszaindultam a városba. Holnap el fogok jönni? Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. De ezért akár az életemet is kockára tenném? A gondolatmenetemet Garett hangja szakította félbe.

-Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már vissza se jössz. - Megfogta a kezem.

-Te még mindig részeg vagy. – Állapítottam meg, és eltaszítottam magamtól. Ahogy hátralépett, újra elkapta a karomat. Ezúttal odaszorított magához.

-Nincs kedved szórakozni? - A hátamat nekitámasztotta a legközelebbi falnak. Az arca egyre közelebb került az enyémhez.

-Elengedsz? - Kérdeztem kihívóan.

-Ugyan minek? - A kezeit a fejem mellett a falnak támasztotta.

-Megint megüsselek? – Érdeklődtem.

-Ha muszáj. - Az ajka hozzáért az enyémhez. Erőszakosan csókolt. Egyik kezével a hajamba túrt, mire arrébb löktem.

-És az ütés? - Nézett rám kérdőn.

-Hidd el, be fogom pótolni. - Fogadkoztam.

-Ebben az esetben... - Újra megcsókolt. A szája alig ért az enyémhez, már meg is ütöttem. Erre ő felnyögött.

-Te akartad. - Emlékeztettem.

Gyors léptekben haladtam el mellette. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette. De hát részeg... Azon se csodálkoznék, ha holnap semmire sem emlékezne.

Mikor végre hazaértem, a szüleim már aludtak. Ránéztem az egyik órára. Pár perccel múlt éjfél.

Miután lefeküdtem, még két órát forgolódtam. Folyton Jared járt az eszemben, és az, amit mondott. ”Majd megtudom...” Ez a gondolat nem hagyott nyugton. És amit Meggie néni mondott? ”Nem kerülhetem el a sorsom?” Ez mi akar jelenteni?

Nagy nehezen sikerült elaludnom. Az éjszaka nem álmodtam semmit, de volt egy különös érzésem, amit nem tudtam megmagyarázni. Valami... nyugtalanított.

Reggel már ötkor felkeltem. A hűtőszekrény ajtaján egy cetlit találtam. Anyu azt írta rá, hogy majd jövő héten vasárnap este jönnek haza.

***

Fél hat körül kopogtak. Vajon ki lehet az ilyen korán? Mentem kinyitni az ajtót, de az illető beengedte magát. Valahol legbelül sejtettem, ki az.

-Egyedül vagy itthon? – Hallottam Garett hangját.

-Igen. - Válaszoltam gondolkodás nélkül. - Feltételezem nem azért jöttél, hogy ezt megkérdezd. - Találgattam.

-Tényleg nem. A tegnap estéért szeretnék bocsánatot kérni. - Mondta miközben leült a nappaliban lévő kanapéra. Én az ajtófélfának támaszkodtam. - Mondjuk a csók tetszett. Leszámítva, hogy megütöttél. De megértem, hisz nem kellett volna ezt tennem. - Megbánóan nézett rám. – Megbocsátasz?

-Rendben, megbocsátok. - Válaszoltam pár perc hallgatás után. Ilyen kis ”apróság” miatt nem fogok rá haragudni.

Miután Garett elment, én kimentem a ”gyakorlópályára”. Ma nyilakkal lövöldöztem bábuk felé. Mivel nekem mennek ezek a harcos cuccok, csak a gyakorlásért szoktam ide kijárni.

Egyedül voltam kint, mert ilyenkor a városban még mindenki alszik.

-Gondolom, jobb lenne ha nem állnék eléd. - Hallottam egy ismerős hangot. Azonban, amikor megfordultam volna, egy nyílvessző suhant el a fejem mellett.

Ijedtemben kis híján elestem, de valaki elkapott.

-Sajnálom. - Ekkor észrevettem, ki az.

-Szia. - Mondtam savanyúan Jarednek, aki csak nevetett, majd elengedett.

-Mit keresel itt? És egyáltalán hogy találtál meg? - Ideges voltam, mert féltem, hogy valaki meglát minket.

-Egyszer, amikor harc volt, eljutottam idáig. És sejtettem, hogy itt foglak megtalálni.

-De mit csinálsz itt? Mi lesz, ha valaki meglát? – Ahogy elnéztem őt ez egy cseppet sem zavarta. Sőt… Igazán jól szórakozott.

-Csak gondoltam, jó móka lesz, megijeszteni téged. - Még mindig nevetett.

-Oké, de most kérlek szépen, menj el, mielőtt valaki meglát! - Nem értettem, hogy ez miért zavarna engem. Mi történt velem?

Nem sokkal azután, hogy elment, Cameron jött oda hozzám.

-Látom, most is sikerrel jártál. - Mutatott a bábura. - Van kedved elmenni lovagolni? - Épp ellenkezni akartam, hogy nekem nincs lovam, de Cameron megelőzött. - Kölcsönveheted Kaceyét, ő most úgyis beteg.

-Mi is mehetünk? – Kérdezte egyszerre Alice és Melanie.

-Persze. Minél többen, annál jobb. – Egyezett bele Cameron.

***

Olyan messzire lovagoltunk el, hogy a város csak egy kis hangyának nézett ki. Egy folyóparton megálltunk, hogy megitassuk a lovakat.

-Mi van veled? - Húzott félre a szőke hajú, barna szemű Alice. - Úgy nézel ki, mint aki nincs magánál. A többiek még nem vették észre, de ha így folytatod...

Nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki a tegnap este történteket. Előbb-utóbb úgyis rájönne. Viszont én inkább az utóbb felé hajlok.

-Majd elmondom. De most nem alkalmas. – Ígértem neki, bár tudtam, az ő módszerei mellett senki sem bírja sokáig.

-Te tudod.

***

Késő délután értünk vissza. Így pont annyi időm maradt, hogy harapjak valamit, és induljak a rétre. Még mindig nem tudtam, jó ötlet-e. A kardomat nem vittem. Volt egy olyan megérzésem, nem lesz rá szükségem.

Amíg sétáltam, besötétedett. Csak a telihold fénye világította meg a tisztást. De az égen már gyülekeztek az esőt hozó felhők.

Az egyik fa tövében láttam, hogy megmozdul valaki, és kardot ránt. Megtorpantam. Mi van, ha nem is Jared az? Akkor nagyon nagy bajban vagyok. És én a hülye fejemmel voltam olyan elvetemült, hogy kard nélkül jöjjek ide.

Az illető kérdés nélkül közelebb jött, és a pengét az állam alá csúsztatta. A karddal a hold fénye felé fordította az arcomat. Én nem láttam az övét, mert az egyik fa beárnyékolta. Viszont a szemét... Arról egyből felismertem.

Én még mindig kővé dermedtem álltam, mikor elvette a torkomtól.

-Bocsi. Azt hittem valaki más jött. - Mentegetőzött Jared. - Csak mert nem láttam, hogy lenne nálad kard vagy valami más. Pedig azt hittem hozni fogod, mert nem bízol bennem.

Elámultam. Honnan tudja ezt? Mert azt nem hinném, hogy mindezt csak egy megérzésből...

-Semmi baj. - Mondtam, miközben hanyatt feküdtem a fűben. - Miért kellett idejönnöm? – Tértem egyből a lényegre. Nem sok kedvem volt ehhez a beszélgetéshez, de hát a kíváncsiságom… Egyszer majd emiatt kerülök bajba, érzem.

-Mert kíváncsi voltam megteszed-e. - Feküdt mellém nevetve.

-Ugye ezt viccnek szántad? - Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja.

-Igen, annak. Azért hívtalak, mert gondolkoztam. Nem tudnál kérdezősködni a városban? Hátha tud valaki valamit ezekről a kardokról.

-Megpróbálhatom. - Egyeztem bele. Nyugtalanított, hogy itt van a kardja. Féltem, bármelyik pillanatban végem lehet. Ezt Jared valószínűleg észrevette, mert lecsatolta, és arrébb dobta. Ennyire még soha nem féltem a haláltól. Ráadásul nem is féltem attól, hogy meghalok, soha. De most... - De ugye tudod, hogy nincs rá sok esély, hogy valaki tud majd mondani akármit is?

-Tudom. Majd holnap este felkereslek. - Mondta. - Ha lehet, ne tervezz akkorra semmit! Aludj jól! - Azzal felkelt, és elment.

Felkeres? De mi lesz, ha elkapják? Én meg miatta aggódok? Mi történt velem?

***

Mire hazaértem, nem maradt annyi energiám, hogy felmenjek a szobámba. Inkább ledőltem a nappaliban lévő kanapéra.

Álmomban újra a réten voltam. Jareddel beszélgettünk. Ő hirtelen közelebb hajolt. Mélyen a szemembe nézett, és már majdnem megcsókolt, amikor felébredtem.

Ezt csak álmodtam? Szerettem volna igazinak gondolni. De miért? Valami megmagyarázhatatlan okból tetszett nekem Jared. De az nem lehet. Nem szabadna.

Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat, és elindultam kérdezősködni.

Késő délután volt már, mikor leültem az út szélére. Senki nem tudott semmit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy öregúr megáll mellettem.

-Én tudok segíteni. Kövess!

Vég és kezdet

*Vég és kezdet,
Élnem kell ezzel.
Gyorsan fordul...
A halál lesújt...
És mindez miattam...*


-Gyere ide! - Intett felém az egyik szomszédom. A pajzsomat magam elé tartva siettem hozzá.

-Igen, Meggie néni? - Kérdeztem, ahogy odaértem a nyolcvan éves szomszédomhoz. A hasából és a vállából egy-egy nyílvessző állt ki. Annak ellenére, hogy páncélt kellett volna viselnie, nem tette. Mindig is makacs volt.

-Ezt neked adom. - Felém nyújtott egy kardot. - Ezt akkor kaptam, amikor ez az egész viszály elkezdődött. Szeretném, ha a tiéd lenne. A sorsod úgy sem kerülheted el.

Szerettem volna rákérdezni, mit jelent az utolsó mondat, de ő utoljára köhögött egyet, majd élettelenül feküdt tovább a földön.

Kivettem a kezéből. Gyönyörű volt. A markolata aranyszínű, jól kidolgozott mintákkal. A markolat fölötti penge egy kis részébe egy sárkány volt beleégetve.

-Ez gyönyörű. - Mondtam csak magamnak.

Felálltam, hogy folytathassam a harcot. Amint megfordultam egy kard közelített a fejem felé. Épp időben emeltem fel a pajzsomat, majd lehajoltam, nehogy egy ütést kapjak az arcomra. Az ellenfelem egy pillanatra megállt, így volt időm egy kicsit jobban megnézni.

Egy másfélszer magasabb, kétszer szélesebb férfi állt előttem. A bal karján már volt egy friss vágás, amiből ömlött a vér. Az arcát régebbi hegek tarkították. A keletiek "hadvezérére" ismertem rá.

Felé lendítettem a Meggie nénitől kapott kardot. Többször is próbálkoztam. De csak egy újabb vágást tudtam a karjára helyezni. Ezt követően megpróbált a lábam felé célozni. Sikerült előle elugranom.

Mikor elszaladt mellettem a nagy lendülettől, -amit vett- arra figyeltem fel, hogy mindenki minket néz. Kettőnkön kívül senki nem harcolt. Tudtam, ha sikerül megölnöm, ebben a hónapban talán nem látjuk őket többször.

Minden erőmet összeszedtem. Még háttal állt nekem. Ahogy megfordult a kardom áthatolt a páncélján egyenesen a szívébe. Először térdre rogyott, majd hátra hanyatlott. Meghalt.

Kihúztam a kardom a testéből. A meglepett tömeg utat nyitott nekem, amikor feléjük indultam. A város felé vettem az utamat, hogy kölcsön vegyem a halottas kocsit. Csak holnap szednénk össze a halottakat, de én már ma nekiállok, hogy lefoglaljam magam valamivel.

***

Amikor végeztem, és visszavittem az autót, a városból mindenki a téren ünnepelte a győzelmet. Hívtak engem is, de nemet mondtam, inkább hazafelé vettem az irányt.

Pár sarokkal arrébb találkoztam három, velem egyidős sráccal, Mike-al, Scottal és Garett-tel. Már most részegek voltak.

-Hé, láttuk, mit műveltél azzal a pasassal. - Tántorgott felém Garett. Két keze közé fogta az arcomat. Durván magához húzott. Először még finoman próbáltam ellökni magamtól.

-Ne akarj elmenni! Én olyan jól szórakozok.

Ahhoz elég erősen, hogy elengedjen, pofon vágtam.

-Azt a! - Kiáltotta el magát Scott. - Nem semmi a csaj.

-Az biztos. - Morogta Garett. - És mi lenne, ha...? - Újra felém közelített.

-Ha..? - Érdeklődtem.

-Ha még meg is csókolnálak. - Vigyorgott.

-Hidd el, azt nem akarod tudni. - Mondtam idegesen. Ő ennek ellenére megint megkísérelte. Ezúttal még erősebben orrba ütöttem, mire ő elesett.

-Jól láttam, ököllel? - Kérdezte ámuldozva Mike.

-Igen. - Vetette oda félvállról Garett, aztán ismét rám nézett. - Ez fájt.

-Tudom. - Válaszoltam önelégülten. - De örülj neki, hogy nem törtem el.

Feltápászkodott, és ütésre lendítette a karját. Gyorsabb voltam nála. Előrántottam a kardomat, ami még mindig az oldalamon lógott. Felé szegeztem. Az ő keze megállt a levegőben.

-Ne merd! - Figyelmeztettem. Mike és Scott nevetett.

Nem törődtem velük. Volt nekem jobb dolgom is. Ott hagytam őket. Ha nem részegek, akkor elég normálisak. De most...

Otthon lezuhanyoztam, majd átöltöztem. Nem volt kedvem a lakásban ülni egész este, inkább kisétáltam a rétre, amit nemrég fedeztem fel.

Mielőtt elindultam, felcsatoltam az oldalamra az új kardot. Biztos, ami biztos. A csaták utáni éjszakákon nem biztonságos ez a környék.

Amikor odaértem, hanyatt feküdtem a fűben. Szeretem itt tölteni a szabadidőmet. Itt nem zavar senki.

***

Pár órája már feküdhettem a fűben, amikor meghallottam valamit. Felkeltem, és megfordultam.

Az arcomtól pár centire egy kard pengéje állt. Nagyon megijedtem. A kezem az én kardom markolatára csúszott.

-Kérem. – A fiú tenyérrel felfelé felém nyújtotta a kezét. Velem egyidős volt. A haja szőkés barnás, a szeme kék volt. Nem volt rajta se sisak, se páncél.

-Add ide! - Kérte még mindig nyugodtan. Végül odaadtam neki.

-Tessék. - Suttogtam.

A sajátját úgy fordította, hogy lássa is, és felém is mutasson. Fogalmam sem volt, mire jó ez.

-Mi olyan érdekes rajtuk? - Kérdeztem félelemtől remegő hangon.

Bármelyik pillanatban megölhet, hisz nem tudok mivel védekezni. A végét nem szeretném megvárni. Vetettem rá egy utolsó pillantást. Nem engem nézett. Nagy levegőt vettem, és futottam, amilyen gyorsan csak tudtam.

De hiába. Utolért.

Ellökött, mire én elterültem a földön. Elém állt, és az egyik pengével felemelte az állam, így kénytelen voltam a szemébe nézni.

-Állj fel! - Parancsolta gyengéd hangon.

Hitetlenkedve tápászkodtam fel a talajról. Nem akartam elhinni, amit az imént hallottam. Egy harcos mióta beszél így az ellenfelével? Ilyen... nyugodtan. Még csak hasonlót se láttam vagy hallottam. Soha. Számomra ez lehetetlennek tűnt.

-Ki vagy?

-Megbocsátod, ha nem kötöm az orrodra? - Gúnyolódtam. Semmi köze hozzá.

-Meg. Honnan szerezted? - Visszanyújtotta a kardot, de az övé még mindig az állam alatt volt.

-A szomszédom adta, mielőtt meghalt. De ez téged miért érdekel? – Fogalmam sem volt, miért osztom meg vele mindezt.

Válaszul úgy tartotta az sajátját, hogy láthassam, teljesen olyan, mint az enyém.

-Láttam, amikor ma megölted a ”parancsnokot”. Akkor csak messziről figyeltem fel arra, hogy olyan, mint ez. Kitaláltam egy mesét, hogy visszajöhessek, és meggyőződhessek arról, hogy nem csak képzelődtem. Szerencsére, pont rád találtam. – Mondta egy mosoly kíséretében.

Itt akartam hagyni. Viszont ha elfutok, lehet, hogy hátulról rám támad. Csak egy lehetőségem maradt. Megpróbáltam eltalálni a kardommal. Egyszer sem sikerült. Ő kétszer lendítette felém. Először sikerült elszakítania a felsőm alját. Másodjára kiverte a kezemből a kardot, én pedig elestem.

Az idegen a hideg fémet a torkomra helyezte, majd leült mellém. Vajon most végezni akar velem?

-Ki vagy? - Kérdeztem.

Prológus

Roncs vagyok. Nem csak idegileg, hanem "származás" szerint is.

Már 4000-et írunk. A világban sok nép él. A mi népünknek kétfelé él. Mi nyugaton, a többiek keleten. Én nyugati vagyok.

Négy holdunk van: Kacey, Cameron, Melanie és Alice. Az a dolguk, hogy a keletiekkel tartsák a kapcsolatot, ha "háború" van. Akikkel a gondolataikon keresztül beszélgetnek, Napoknak hívják.

Ezt a képességet csak akkor használják, amikor meg akarjuk támadni egymást. Állítólag egy fiú miatt van ez az egész, aki akkor hét éves volt. Állítólag a keletiek elrabolták.

Azóta szinte minden hónapban jön egy "gondolat" az egyik Holdhoz, hogy két napon belül indulnak.

Egyszer megkérdeztem Kaceyt, hogyan is működik ez.

-Amikor olyan dolgokra gondolnak a Napok, amikről nekünk tudnunk kell, mi azt halljuk. És fordítva is ez a helyzet. - Válaszolta.

Bizonyos értelemben nekik nehezebb, mint nekünk. Kacey és Cameron most tizenhét évesek, de már az egésznek a kezdete óta megvan ez a képességük. És így felnőni... Minden felelősség az ő nyakukba szakadt. Melanie és Alice is tizenhét évesek. Ők ezt a képességüket csak két éve fedezték fel.

A fegyverek kardok és nyilak. A pisztolyokat már rég nem használja senki.

Legutóbb három napja jött egy üzenet. Szóval legkésőbb ma estére ideérnek. De a csata csak holnap kezdődik.